Bosihiradó

Az utolsó napsütéses júliusi reggelen - mivel egészen az utolsó júliusi reggel volt - egy lelkes csapat gyülekezett a Szent Imre templom előtti kis téren. Ők voltak azok a szerencsés Esztergom-Budapest egyházmegyéből való ministránsok, akik megkapták a lehetőséget, hogy részt vehessenek egy hét napos utazáson. Pontosabban, itt a téren még többen is voltak, mert sokakat elkísértek barátok, rokonok. A búcsúzkodás után végül a két buszra közel százan szálltak fel. Köztük én is a Bosnyák téri Páduai Szent Antal plébániáról, ahonnan összesen hatan mentünk.

Elindultunk tehát, hogy öt napot Rómában lehessünk. Ebből következik az is, hogy a buszban kettőt. Vagyis csak oda körülbelül 20 óra volt az út. De nem unatkoztunk, mert szerencsére velünk volt Antal atya. Neki köszönhetően mindenki kapott lehetőséget az önmegvalósításra (értsd: bemutatkozás a mikrofonba). Ráadásul a köztes időket is kitöltötte viccekkel, amik közül néhányat talán a kelleténél többször is elmondott. Vacsora és filmnézés után, illetve közben, nyugovóra tértünk. Egyesek a székekben, mások a busz padlóján aludtak éjszaka.

Másnap reggel aztán újult erővel, és elzsibbadt tagokkal ébredtünk. De mindjárt ki is gyógyultunk, hiszen mikor felkeltünk, a busz már a tengerpart mellett állt. Semmi más dolgunk nem volt mint kiszállni, és csobbanni egyet a vízbe.

Sajnos fel kell adnom, hogy napokra bontva beszéljek az utazásról mivel képtelen lennék felidézni, melyik nap, mit néztünk meg. Rengeteg mindent láttunk a Callistus-katakombákat, Kolosszeumot, a Trevi-kutat, a Szent Péter teret. Voltunk a négy nagy bazilika közül háromban, a Szent Péter-ben, a falakon kívüli Szent Pál-ban, a Santa Maria Maggiore-ben. Jártunk az Angyalvárban, a Fórum Románumon. Annyi mindent láttunk, hogy felsorolni sem tudom. Ezek közül volt, amit közösen néztünk meg, és volt amit egyedül, kicsit pontosabban vezető nélkül. A mi csoportvezetőnk eléggé megbízott bennünk ahhoz, hogy szabadon mozoghassunk néhányszor, a csoportos nézelődésre fenntartott időben. Csak a találkozási hely és idő volt megadva. Ezt pedig a mi csoportunknak sikerült is mindig betartania. Megismerkedtünk az alkudozás művészetével. Megtanultuk hol érdemes, és hol nem érdemes fagylaltot venni. Fejlődött az angol, német és olasz nyelvtudásunk. Ez utóbbi többek közt a metróban hallható női hangnak volt köszönhető, mert ő észben tartotta, hogy ismétlés a tudás anyja. Beszéltünk svájci gárdistákkal, rengeteg osztrák ministránssal és még több némettel. Amerre csak jártunk Rómában, főleg a nemzetközi programok két napján, de még utána is, mindenütt egyenruhás ministráns csoportok jöttek szembe velünk... és mindenki csak egyet akart. Cserélni. De ez nagyon jó okot adott a beszélgetésre. Többek közt így ismertük meg Kathrina Bauert, akinek a nevét páran még sokat hallottuk a nyár során.

A nemzetközi programok első napján, délután kellett a Szent Péter térre menni. Tanultunk itt pár új éneket, amiket a többi 53000 résztvevővel együtt gyakoroltunk. Majd egy igeliturgia következett. Végül ki-ki haza szállingózott a rezidenciánkra, melynek címe rajta volt a névkártyákon. Ezekről azt kell tudni, hogy az első napokban még odafigyeltek, hogy mindenki viselje őket, szerencsére a továbbiakban elsikkadt a dolog, amit nem bántam, mivel szerintem nem nyújtott kiemelkedő esztétikai élményt a kártya. A nemzetközi programok záró (második) napján, 8 órára kellett bejutni a Szent Péter térre. Ekkor zárták le a szektorokat. XVI. Benedek pápa 10-re érkezett a térre. Addig az előző napon tanult dalok éneklésével, a biztonsági őrök, és a gárdisták fotózásával foglaltuk el magunkat. Az audiencia tíztől délig tartott. Hozzánk a következő beszédet intézte a Szentatya: “Kedves magyar ministránsok! Isten hozott Benneteket! Az oltár szolgálata során kerüljetek egyre közelebb Krisztushoz! Találjátok meg élethivatásotokat! Szent Tarzíciusz, a ministránsok védőszentje, könyörögj érettünk! Apostoli áldásommal. Dicsértessék a Jézus Krisztus!”.

Az utolsó, még Rómában töltött éjszaka az utcákon sétáltunk, elmentünk a Trevi-kúthoz és a Spanyol lépcsőhöz is, közben végig magyar dalokat énekeltünk. Az utóbbi helyszínen különösen nagy népszerűségre tettünk szert. Egyébként mindkét látványosságnál százával voltak a szintén utolsó estéjüket töltő ministránsok. A hangulat hihetetlen volt. Már előtte való este sem volt semmi, mert néhányan megünnepelték a születésnapomat :) ezért még egy köszönet nekik.

Az utolsó nap is jó hangulatban telt. Annak ellenére, hogy az időjárás miatt délután nem fürödhettünk a tengerben, a parton remekül elvoltunk. Minden vezetőt feldobáltunk. Egyeseket elástunk, és lefolytattunk egy epikus homok csatát is. Csak sajnos közben elzárták a zuhanyt. Így volt néhány kellemetlen percünk, ami a bizonytalanság jegyében telt. De aztán szerencsére az egyik kiváló nyelvtudással rendelkező vezető, kitartó könyörgéssel kivívta, hogy újra nyissák a csapokat. Hála neki, nem kellett talpig homokosan utazni 20 órát a buszban. Hazafelé még megnéztünk egy filmet ami, Antal atya kitartása ellenére sem a Quo Vadis lett.

Még nagyon sokat lehetne mesélni erről az útról, az étkezésektől kezdve, a látottakon át, a megismert emberekig. De most csak ennyi fért bele ebbe a beszámolóba. Köszönöm minden szervezőnek, és mindenkinek, aki a jelenlétével emelte az utazás fényét. Nem utolsó sorban pedig azoknak akiknek köszönhetően én is elmehettem, a szüleimnek, és az atyáknak.

2010. szeptember 14.

Gábor

<< Vissza